Ezt és ezt pedig most találtam. Döbbenetes, hogy tíz(!) év alatt alig változott valami.
Amikor én még fiatalabb voltam, azt láttam, hogy a moziban ugyanúgy tömegek nézték a Katonazenét mint a Fellini filmeket. Akkoriban igazán szerettük a magyar filmet, amelynek szerves része volt a vígjáték, a közönséget színvonalasan szórakoztató közönségfilm. Ezeket a vígjátékokat olyan parádés mesterségbeli tudással hozták létre, hogy a filmek katarzist okoztak, a nevetés katarzisát - filmművészet volt ez a szó legszorosabb értelmében. Sorolhatnám azokat a filmeket, amelyekre egyetlen néző sem mondta volna, hogy ez valami felszínes ócskaság csak azért, mert van története, van eleje, közepe, vége. Olyan iskolateremtő vígjátékokról beszélek, mint a Liliomfi, vagy a Hyppolit, a lakáj, ahol a kisember ábrázolása katartikus, művészi volt, és amiben a történet nem akart elvont magasságokba emelkedni, és főleg nem akart semmilyen rejtvényt feladni a nézőjének.
Ahogy a filmművészet változott, úgy lettek a filmek az egész világon elvontabbak, szürreálisabbak, a történet szintjén követhetetlenebbek, nyersebbek. Nagyon jó alkotások születtek a változás nyomán, de apránként valami elveszett: egyre inkább eltűntek a palettáról azok forgatókönyvírók és azok a rendezők, akik a közönséggel napi kapcsolatban állva tudták, mit szeretnek a nézők és akik, mondanivalójukat egy szép történetbe oltva, ezt az elvárást a művészi igényesség csorbulása nélkül kielégíteni tudták volna. Lassanként a becsületét is elvesztette az a fajta film, ami a tömegeket valahogy tanította, nevelte és szórakoztatta. Ezért a kérdésére az a válaszom, hogy egyértelműen szakadék van ma az úgynevezett művészfilm és a közönségfilm között, és egészen más megítélés alá esik a két filmtípus mind a támogatás, mind a kritika, mind a közönség részéről.
Loading ...